A digitalizálás tónusgazdagsága
A digitalizálás tónusgazdagsága két tényezőtől függ.
A készülék képes-e arra, hogy a kép legvilágosabb és legsötétebb részein is megkülönböztessen árnyalatokat? Ezt a képességet nevezzük a készülék dinamika tartományának.
A dinamika tartományon belül hány tónust képes a berendezés megkülönböztetni?
Dinamika tartomány
A negatív színes és fekete-fehér filmek maximális denzitása ritkán haladja meg a 2-es értéket, vagyis a beeső fénysugár 100-szor világosabb, mint a filmanyag legsötétebb pontján áthaladó fénysugár intenzitása. A denzitás alsó tartománya (a színes filmen látható narancs színszűrő és az alapfátyol) nem hordoz képi információt, így a hasznos kontraszt a két denzitásérték különbözete. Diafilmek esetén a denzitás már meghaladhatja a 3-at is, néhány esetben akár a 3,2-t is. A hasznos tartomány itt is alacsonyabb, legfeljebb 2,8 körül lehet. Ez utóbbi érték kontrasztban kifejezve 630-nak felel meg.
Berendezésünk kontraszt tartománya ezzel szemben 1000-2000 között mozog a fény hullámhosszától függően. A berendezés az érzékenységét automatikusan a digitalizálandó film legsötétebb és legvilágosabb részének elemzése alapján közepére állítja, tehát biztosan kijelenthetjük, hogy a filmeken lévő tónustartomány minden eleme rögzítésre kerül.
Tónus érzékenység
Ha nagy nagyítással megvizsgáljuk a film nyersanyagokat, akkor látni fogjuk, hogy szerkezet nem homogén, hanem kis szemcsékből áll. A képet a szemcsék nagysága és sűrűsége alkotja. A fekete-fehér filmekben a szemcsék ezüstből vannak. A színes filmekben a fényérzékeny ezüst-halogenid a hívás során kioldódik és a helyére színképző elemek épülnek be.
Ha a filmet normál nagyításban szemléljük, akkor a szemcsék összemosódnak és homogénnek látszó tónusokat alkotnak. Megállapítható, hogy a tónusok függvénye (denzitás görbe) folytonos, ami azt jelenti, hogy bármely apró szeletét is vizsgáljuk a függvénynek, azt mindig tovább tudjuk bontani még apróbb elemekre, amelyeken a függvénykapcsolat változatlanul fennáll.
A digitalizálás lényegénél fogva megszünteti ezt a végtelenül aprózható folytonosságot, és megszámolható elemre egyszerűsíti. Ezt a feladatot végzi el az analóg-digitális konverter (A/D átalakító). A kvantálásnak nevezett eljárás legfontosabb minőségi paramétere a felbontás, vagyis annak a mértéke, hogy hány elemre bontja fel a dinamika tartományt. Természetesen minél nagyobb ez a szám, annál finomabb és tónusgazdagabb lesz a digitalizálás.
A felbontást bit értékben, tehát kettes számrendszerben adják meg. Berendezésünk 14 bites felbontással dolgozik alapszínenként, ami nagyon jó teljesítményűnek számít. A 14 bites felbontás azt jelenti, hogy 16384 tónust képes egymástól megkülönböztetni alapszínenként.
A felbontás paraméter vizsgálatakor érdemes kissé eltávolodni a digitalizálás világától és tágabb horizonton tájékozódni.
A számítógép képernyőnk "true color" beállítása színcsatornánként 8 bittel dolgozik, így színcsatornaként 256 féle árnyalatot képesek megkülönböztetni. A három színcsatorna figyelembevételével elméletileg felrajzolható árnyalatok (matematikai nyelven ismétléses variációk) száma 16 777 216. Ezt az árnyalati finomságot az emberi szem valójában nem is érzékeli, mert az erre vonatkozó kutatások szerint kevesebb mint 1 ezer szürke tónust és kevesebb mint 100 ezer színes tónust képes megkülönböztetni. Mivel a vizsgálat mind a módszereket, mind az alanyokat illetően erősen szubjektív, ettől jelentősen eltérő adatokat is lehet olvasni, azonban mindegyik jelentősen elmarad a 16 milliós értéktől.
Összehasonlításképpen: berendezésünk 14 bites rendszere a három színcsatornán együttesen 4398 milliárd árnyalatot képes megkülönböztetni.
Érdemes ismét felidézni "A digitalizálás élessége" fejezetben hivatkozott élvonalbeli fényképezőgépeket: ezek mindegyike 14 bites A/D átalakítóval rendelkezik.
Vagyis kijelenthetjük, hogy a kedves megrendelő felvételeit a jelenlegi legjobb fényképezőgépek minőségi szintjén tudjuk digitalizálni.
